Amikor elkezdünk önismerettel foglalkozni és elkezdünk pszichológushoz járni akkor azt vesszük észere hogy kicsit megváltozik a környezetünk.Először is, jönnek az ellendrukkerek, az értetlenkedők, akik le akarnak beszélni minket a dologról, mert feleslegesnek, úri huncutságnak, vagy szimpla pénzkidobásnak tartják az önismereti munkát.
Utánuk jönnek azok, akik félnek attól, hogy róluk fogunk beszélgetni egy idegennel, és szégyellik magukat, ez persze nincs nyíltan kimondva, csak ott lebeg a levegőben, hogy hát vess magadra, ha segítőhöz mész, mi többé nem fogunk bízni benned!
Egy idő után a "barátok" is jelzik, hogy "megfurcsultunk", és eljön a nap, mikor azon kapjuk magunkat, hogy basszus, fő sem nő körülöttünk, mi történt?!
A dolog roppant egyszerű.
Mikor elkezdünk igent mondani önmagunkra, és nemet mondani másokra, mások kiszolgálására, mások szükségleteinek kielégítésre, egyszóval, mikor kilépünk a jól megszokott torta-formából, amiben szocializálódtunk, akkor azok, akik valójában sohasem szerettek, csak használtak minket, hátat fordítanak nekünk.
Kicsit olyan ez, mint egyházat, vallást, vagy focicsapatot váltani, nem értik a többiek, mi a baj, miért nem jó az, ami régi, és megszokott, mi az az újdonság, amit keresek.
Hát, ÉN magam!
Ahogy megy előre a terápiás folyamat, úgy válnak köddé családi, baráti, munkahelyi kapcsolatok. Már nem tudunk kapcsolódni a régi emberekkel, már másképp látjuk őket, a világot, saját magunkat, már jobb állapotú, empatikusabb, boldogabb lényekkel szeretnénk inkább időt tölteni.
Léghajók leszünk, akik sorra vágják le magukról a homokzsákokat, az energiavámpír, érdek, kétszínű, pióca embereket.
Repülünk egyre feljebb, ahol már tisztább a levegő, szinte harapni lehet az oxigént, és ott, a magasban, már csak kevesen vannak.
Megváltozik a rezgésszintünk, a hormonháztartásunk, a külső, és belső működésünk.
Megváltozik a kötődési mintánk, felülíródnak a sémáink.
Már nem akarunk senkit megmenteni, már nem vágyunk a játszmákra, a bántalmazásra, a felmosórongy szerepkörre, már nem akarunk alámenni a másik akaratának, már szabadok, és autonómok akarunk lenni.
A környezet ezt nem érti, nem tud ehhez kapcsolódni.
Mivel a környezet általában rossz állapotú, nekik ez olyan, mintha elvették volna tőlük a külső akksit. Hiszen eddig szívható voltál, belőled nyertek energiát, te meg egyszer csak elzárod a forrást, és nem hagyod már magad lemeríteni, hát micsoda dolog ez?
Akkor inkább keresnek mást, mert te már nem vagy jól szívható számukra.
És ez jó!
Persze, gyászfolyamat, főleg neked. Mert kiderül, hogy azok az emberek, akik eddig körülvettek, nem is szerettek soha, hiszen ha szívből szeretnének, örülnének a fejlődésednek, és a változásodnak, örülnének, hogy letetted a gyógyszereket, hogy megteltél életörömmel, életigenléssel, hogy egyre jobban vagy, de hát nem ez történik, ők valahogy csalódottak.
Hát, igen.
Hatalmas a szakadék aközött, aki járt több évig terápiába, és aközött, aki csak robotpilóta üzemmódban pörgeti a mindennapokat, távol a saját érzéseitől.
Ezeknek az embereknek te önző leszel. Egoista. Beképzelt. Hálátlan. Nagyképű.
Egyáltalán nem fogják érteni, hogy mi történt veled, miért nem veszed már fel a telefont, miért barátkozol másokkal, miért mondtál fel, miért utasítod vissza a mérgező család karácsonyi ebédjét. Tán beszippantott egy szekta?
Az önismeret során valóságosan elveszítünk egy csomó embert, ami rövid távon veszteség, hosszú távon viszont nyereség.
Ahogy haladunk tovább az úton, ami végre már a saját utunk, nem pedig az, melyet kijelöltek nekünk, egyre több lesz a fény, a szeretet, az empátia, és a jobb minőségű kapcsolódás.
Ez egy természetes folyamat, a 8 éves gyereknek már nem kielégítő játék a fakocka, a tinédzser már nem hord rugdalózót, egy felnőtt ember sem szomjazza már az anyatejet.
Fejlődünk.
Aki nem fejlődik velünk, az lemarad. Ott marad a saját szintjén, a saját batyujával, a saját problémaköreivel, ami nem baj, mindenki a saját tempójában változik (vagy nem változik).
Amire érdemes figyelni, az az, hogy ne engedjük visszahúzni a léghajót!
Ne hagyjuk lebeszélni magunkat saját magunkról!
Aki a fejlődés, és a szabadság útjába áll, az nem velem van, hanem ellenem.
Hosszú, fájdalmas, és csodaszép folyamat ez, ami élethosszig tart.
Emberek jönnek, mennek, kapcsolódunk, elválunk, újra kapcsolódunk, megint mások jönnek, majd mennek.
Semmi sem állandó, én magam sem, minden forog, zajlik, alakul.
A lecövekelt, beton-embereket hagyni kell. Aki nem nyitott, nem akar fejlődni, azt nem kell megmenteni, és nem kell erőszakoskodni vele. Úgysem fog működni.
Aki repülni akar, tenni magáért, szebb, egészségesebb életre vágyik, azzal pedig érdemes szövetségre lépni.
Mindig lesz veszteség, és mindig lesz nyereség.
Mindig lesznek olyanok, akik komplett bolondnak tartanak minket, és mindig lesznek olyanok, akik büszkénk ránk.
Mindig, mindent gondolni fognak rólunk, de ez nem téríthet le minket az útról!
Az a kötelességünk, és az a feladatunk a földi létben, hogy tudást, tapasztalást, bölcsességet, empátiát, és autonómiát szerezzünk. Hogy megtanuljunk ne ártani, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni tetteinkért, és szavainkért, saját magunkért. Hogy vidáman, és minimális szenvedéssel éljünk, és hogy adni tudjunk másoknak a zsákunkból.
Ilyen dolog hát az önismeret.
Veszteség és nyereség, gyász és feltámadás, sírás és nevetés, a függőségek levetkőzése, és a szabadság megtapasztalása.
Sok munka, sok idő, sok pénz, sok energia.
De mi nem az?!
Drukkolok, és kívánom, hogy legyél te is léghajó, és repülj olyan magasra, ahol a legboldogabb lehetsz! / Bihari Viktória/
