Támogasd a kortizolszinted!

 Fáradtság, fejfájás, hízás, menstruációs panaszok - ezek a hétköznapi tünetek súlyos hormonális betegségre is utalhatnak. Minderre a magas kortizolszint figyelmeztet.A kortizol a mellékvesék által termelt stresszhormon,amely fontos szerepet játszik a szervezet stresszválaszának szabályozásában.A kortizolszint emelkedése stressz,fizikai aktivitás vagy betegség következménye lehet.A normális kortizolszint ingadozik a napszakok során,a legmagasabb reggel és általában leghosszabb ideig alacsony éjjel.

Magas kortizolszint esetén ezeket a tüneteket tapasztalhatod:

* Fokozott stresszreakciók és szorongás

* Alvászavarok

* Fokozott étvágy és testsúlygyarapodás, különösen hasi elhízás

* Izomgyengeség és csökkent izomtömeg

* Magas vérnyomás

* Csökkent libidó

* Bőrproblémák, például akne vagy bőrkiütések

* Emésztési problémák, például gyomorfájdalom vagy puffadás

* Gyakori fertőzések vagy lassú sebgyógyulás

* Csökkent mentális éberség és memória

A kortizol a mellékvesekéregben termelődő szteroid, ha szintje a vérben magas, az a mellékvese működési zavarára utal. A mellékvese a vesék felső csúcsán helyet foglaló páros szerv, melynek kérge a hormonrendszerhez, míg velője inkább az idegrendszerhez tartozik. Szteroidokat termel, melyek az anyagcserét, a szexuális folyamatokat és a víz- és ionháztartást szabályozzák.

Ha kevés a kortizol szint az sem jó.

Leginkább tavasz kezdetén panaszkodnak sokan enyhe depresszióra, fáradtságra. Azonban, ha a probléma tartósan fennáll, érdemes kortizolhiányra is gyanakodni, mely napjainkban egyre több embert érint.

 

Miért tűnnek el eddig nagyon fontos emberek az életünkből?

Amikor elkezdünk önismerettel foglalkozni és elkezdünk pszichológushoz járni akkor azt vesszük észere hogy kicsit megváltozik a környezetünk.Először is, jönnek az ellendrukkerek, az értetlenkedők, akik le akarnak beszélni minket a dologról, mert feleslegesnek, úri huncutságnak, vagy szimpla pénzkidobásnak tartják az önismereti munkát.

Utánuk jönnek azok, akik félnek attól, hogy róluk fogunk beszélgetni egy idegennel, és szégyellik magukat, ez persze nincs nyíltan kimondva, csak ott lebeg a levegőben, hogy hát vess magadra, ha segítőhöz mész, mi többé nem fogunk bízni benned!

Egy idő után a "barátok" is jelzik, hogy "megfurcsultunk", és eljön a nap, mikor azon kapjuk magunkat, hogy basszus, fő sem nő körülöttünk, mi történt?!

A dolog roppant egyszerű.

Mikor elkezdünk igent mondani önmagunkra, és nemet mondani másokra, mások kiszolgálására, mások szükségleteinek kielégítésre, egyszóval, mikor kilépünk a jól megszokott torta-formából, amiben szocializálódtunk, akkor azok, akik valójában sohasem szerettek, csak használtak minket, hátat fordítanak nekünk.

Kicsit olyan ez, mint egyházat, vallást, vagy focicsapatot váltani, nem értik a többiek, mi a baj, miért nem jó az, ami régi, és megszokott, mi az az újdonság, amit keresek.

Hát, ÉN magam!

Ahogy megy előre a terápiás folyamat, úgy válnak köddé családi, baráti, munkahelyi kapcsolatok. Már nem tudunk kapcsolódni a régi emberekkel, már másképp látjuk őket, a világot, saját magunkat, már jobb állapotú, empatikusabb, boldogabb lényekkel szeretnénk inkább időt tölteni.

Léghajók leszünk, akik sorra vágják le magukról a homokzsákokat, az energiavámpír, érdek, kétszínű, pióca embereket.

Repülünk egyre feljebb, ahol már tisztább a levegő, szinte harapni lehet az oxigént, és ott, a magasban, már csak kevesen vannak.

Megváltozik a rezgésszintünk, a hormonháztartásunk, a külső, és belső működésünk.

Megváltozik a kötődési mintánk, felülíródnak a sémáink.

Már nem akarunk senkit megmenteni, már nem vágyunk a játszmákra, a bántalmazásra, a felmosórongy szerepkörre, már nem akarunk alámenni a másik akaratának, már szabadok, és autonómok akarunk lenni.

A környezet ezt nem érti, nem tud ehhez kapcsolódni.

Mivel a környezet általában rossz állapotú, nekik ez olyan, mintha elvették volna tőlük a külső akksit. Hiszen eddig szívható voltál, belőled nyertek energiát, te meg egyszer csak elzárod a forrást, és nem hagyod már magad lemeríteni, hát micsoda dolog ez?

Akkor inkább keresnek mást, mert te már nem vagy jól szívható számukra.

És ez jó!

Persze, gyászfolyamat, főleg neked. Mert kiderül, hogy azok az emberek, akik eddig körülvettek, nem is szerettek soha, hiszen ha szívből szeretnének, örülnének a fejlődésednek, és a változásodnak, örülnének, hogy letetted a gyógyszereket, hogy megteltél életörömmel, életigenléssel, hogy egyre jobban vagy, de hát nem ez történik, ők valahogy csalódottak.

Hát, igen.

Hatalmas a szakadék aközött, aki járt több évig terápiába, és aközött, aki csak robotpilóta üzemmódban pörgeti a mindennapokat, távol a saját érzéseitől.

Ezeknek az embereknek te önző leszel. Egoista. Beképzelt. Hálátlan. Nagyképű.

Egyáltalán nem fogják érteni, hogy mi történt veled, miért nem veszed már fel a telefont, miért barátkozol másokkal, miért mondtál fel, miért utasítod vissza a mérgező család karácsonyi ebédjét. Tán beszippantott egy szekta?

Az önismeret során valóságosan elveszítünk egy csomó embert, ami rövid távon veszteség, hosszú távon viszont nyereség.

Ahogy haladunk tovább az úton, ami végre már a saját utunk, nem pedig az, melyet kijelöltek nekünk, egyre több lesz a fény, a szeretet, az empátia, és a jobb minőségű kapcsolódás.

Ez egy természetes folyamat, a 8 éves gyereknek már nem kielégítő játék a fakocka, a tinédzser már nem hord rugdalózót, egy felnőtt ember sem szomjazza már az anyatejet.

Fejlődünk.

Aki nem fejlődik velünk, az lemarad. Ott marad a saját szintjén, a saját batyujával, a saját problémaköreivel, ami nem baj, mindenki a saját tempójában változik (vagy nem változik).

Amire érdemes figyelni, az az, hogy ne engedjük visszahúzni a léghajót!

Ne hagyjuk lebeszélni magunkat saját magunkról!

Aki a fejlődés, és a szabadság útjába áll, az nem velem van, hanem ellenem.

Hosszú, fájdalmas, és csodaszép folyamat ez, ami élethosszig tart.

Emberek jönnek, mennek, kapcsolódunk, elválunk, újra kapcsolódunk, megint mások jönnek, majd mennek.

Semmi sem állandó, én magam sem, minden forog, zajlik, alakul.

A lecövekelt, beton-embereket hagyni kell. Aki nem nyitott, nem akar fejlődni, azt nem kell megmenteni, és nem kell erőszakoskodni vele. Úgysem fog működni.

Aki repülni akar, tenni magáért, szebb, egészségesebb életre vágyik, azzal pedig érdemes szövetségre lépni.

Mindig lesz veszteség, és mindig lesz nyereség.

Mindig lesznek olyanok, akik komplett bolondnak tartanak minket, és mindig lesznek olyanok, akik büszkénk ránk.

Mindig, mindent gondolni fognak rólunk, de ez nem téríthet le minket az útról!

Az a kötelességünk, és az a feladatunk a földi létben, hogy tudást, tapasztalást, bölcsességet, empátiát, és autonómiát szerezzünk. Hogy megtanuljunk ne ártani, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni tetteinkért, és szavainkért, saját magunkért. Hogy vidáman, és minimális szenvedéssel éljünk, és hogy adni tudjunk másoknak a zsákunkból.

Ilyen dolog hát az önismeret.

Veszteség és nyereség, gyász és feltámadás, sírás és nevetés, a függőségek levetkőzése, és a szabadság megtapasztalása.

Sok munka, sok idő, sok pénz, sok energia.

De mi nem az?!

Drukkolok, és kívánom, hogy legyél te is léghajó, és repülj olyan magasra, ahol a legboldogabb lehetsz! / Bihari Viktória/

Egy ú j kezdet :)

 

Az emberek most jobban igyekeznek, mint valaha,
hogy elérjék a spirituális céljukat:
jobb emberré váljanak.
De nekünk, akik már valóban a spiritualitás útján járunk, akik már kapcsolódtunk a Fényhez és imádkozunk, és teszünk másokért, nehezebb rájönni hogy pontosan min kell változtatnunk, hogy elérjünk egy következő szintet.

Néhányan közülünk, akik spiritualitással foglalkoznak azt kérdezik maguktól: "Nem értem! Miért nem vagyok még "ott"?"
Néha frusztrálttá válunk ettől.
Azt érezzük, hogy le vagyunk maradva,
pedig sokkal előrébb kellene járnunk.

De igazából ki mondja meg, hogy hol kellene már tartanunk?

Egy nézőponton biztosan dolgoznunk kell,
hogy ne keressük a gyorsan a Mennyországba vezető utat. A spirituális út, nem vezet mindig egyenesen felfelé.

A spirituális tesztek, amikkel meg kell birkóznunk és amiket le kell küzdenünk a növekedés érdekében néha sokkal nehezebbek és bonyolultabbak, mint hinnénk.

Senki sem változik igaz emberré egyik napról a másikra.
Ez egy nehéz munka és ahogy a Kabbala tanulmányainkból már tudhatjuk ez a munka tesz alkalmassá arra,
hogy képesek legyünk valóban szembe nézni önmagunkkal.

Gyakran ujjal mutogatunk a kollégáinkra, a házastársunkra, a szomszédunkra, látva hogy mi a rossz bennük.
De amit tudnunk kell mikor rájuk mutatunk,
hogy ilyenkor négy másik ujj mutat vissza ránk.

Az egyik módszer, amivel felgyorsíthatjuk a folyamatokat, hogy megnézzük azokat a negatív érzelmeket magunkban, amik a saját életünkben végzik a pusztítást.

Mint például amit már olyan sokszor említettem, hogy mi a büntetés a féltékenységért?
A válasz, még több féltékenység!
A féltékenység tudatállapota pedig az,
hogy "mindegy mi az enyém, sosem leszek boldog vele." Aki féltékeny az képtelen hálát érezni azért amije van.
És a negatív érzelmek, mint amilyen a féltékenység úgy működnek, akár a rák.
Maga a negatív érzelem egy betegség!
De nem létezik külső gyógymód a rosszra és a gyűlöletre. Belső változtatásokra van szükség.
Ha képesek vagyunk megérteni és elfogadni ezt az elképzelést és alkalmazni a negatív érzelmeinkkel kapcsolatban,
akkor el tudjuk kezdeni egy egységes,
egész lélek felépítését magunkban.

Bármit is szeretnénk az életben,
mindent a mag szintjéről kell elkezdenünk őszinteséggel és egyenes úton felépíteni a gyökerektől.
Gyönyörű fát nevelhetünk, ha jó magot ültetünk el.

Most van itt az idő, amikor mind együtt cselekedhetünk: először meghatározzuk azokat a dolgokat,
amiken nekünk kell változtatnunk;
aztán feltöltjük az energia bankunkat és elkezdünk változni.
Ez egy remek lehetőség a saját lelkünk átvizsgálására és a spirituális kapcsolódásra.
De ezen az önvizsgálaton keresztül el leszünk mozdítva a mostani helyünkről és irányítva leszünk - de nem a tanárunk által, aki előttünk járva elmondja mit kell tennünk, hanem a Fény által, amit a munkánkért kapunk és amivel tovább építhetjük a spiritualitást magunkban és másokban. És ez a Fény egészen biztosan oda fog vinni minket, ahol lenni szeretnénk!

Karen Berg