Ha alaposabban önmagunkba nézünk, rájövünk, hogy a boldogság csak a sokadik helyen szerepel a prioritásaink között. Megelőzi a megfelelni vágyás, a konfliktuskerülés, a biztonság iránti vágy, a változástól való félelem is. Miért? Mert nem vagyunk felnőttek még ötven-, hatvanévesen sem. Vagy a David Schnarch által használt szakszóval élve, nem vagyunk elég differenciáltak. A párkapcsolatot nem két felnőtt ember egymás felé fordulásaként fogjuk fel, hanem kölcsönös függésként, ami valójában a szülő-gyerek viszony átmentése egy másik relációba.
Aztán csodálkozunk, hogy néhány év után elillan a vágy a kapcsolatból. Hogy is ne illanna? Hisz normális esetben szexuális vágyat olyasvalaki iránt érzünk, akit tisztelünk, akit értékesnek és érdekesnek tartunk, aki különbözik tőlünk, és ezért újra és újra meg tud lepni.
A vágy, az izgalom mindig együtt jár a kockázatvállalással. Megmutatom magam a másiknak, felvállalom magam előtte, akkor is, ha esetleg elutasítással válaszol. Ha egy kapcsolatot hosszú távon életben akarunk tartani, nincs más esélyünk. Önfeladás, kompromisszumkötés, beletörődés helyett felvállalni a konfliktusokat, elsősorban saját magunkkal. Aki magával szembe mer nézni, sokkal elfogadóbb lesz a többi emberrel is.
David Schnarch azt állítja, senki sem érett a párkapcsolatra húsz, harminc évesen. Szeretni csak érett, integrált személyiségek tudnak, mint ahogy a szexet is csak ők képesek valódi megismerésként megtapasztalni. Az igazi párkapcsolat és az „erős áramú szex” ötven fölött kezdődik – írja. Már, ha addig nem váltunk el háromszor. Vagy, ha végül mégis, tanultunk valamit magunkról a kudarcainkból.
Leélhetjük úgy is az életünket, hogy sosem lépünk át a pszichés komfortzónánkból a fejlődészónába. Schnarch egyenlete szerint az ember akkor változtat, ha a félelemtűrő képessége felülmúlja a fájdalomtűrő képességét. Vagyis, ha az adott helyzet már akkora fájdalmat okoz, hogy inkább belevág a félelmetes ismeretlenbe, minthogy az unalomig ismert rosszban ragadjon. Ha azonban két olyan ember találkozik, akik számára a biztonság abszolút elsőbbséget élvez az élet elevenségének megtapasztalásánál, akkor ők sosem fognak kitörni az akolmelegből. Ha netán az egyikük meg is próbálná, a másik visszarántja. Ez az élet akár boldognak is tűnhet. Nincsenek benne nagy konfliktusok, nagy drámák – de nincsenek benne nagy felismerések, nagy ugrások, nagy élmények sem. Az életük szimbiózisban telik, egymás tudattalan játszmáiba gabalyodva. Mindketten azért vannak, hogy a másik létét (pontosabban pszeudo egóját) igazolják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése